Ha emberek közé megyünk fesztiválra vagy csak tömegközlekedünk, általában Andokkal jelenünk meg. Mégpedig azért, mert ha kimozdulunk ő nagyon barátságos, szereti, hogy szeretik, és – különösen a gyerekek iránt – türelmes.

Szeretem az emberek reakcióját látni, hallani, amit kivált egy most már felnőtt méretű komondor belőlük. Általában ezeket a  hatásokat szoktunk tapasztalni:

• messziről kiszúrja és jön simogatni, rendkívül barátságosan viselkedik: „Jaj, de gyönyörű, szabad megsimogatni?”
• messziről nem látta meg, de közeledve megpillantja, a szeme kikerekedik és ahogy 1-2 méterről érzékeli, hogy valójában mekkora, kissé fél, de odajön, érdeklődik, kérdez. Ha összeszedte minden bátorságát, megsimogatja. Ha nem, csak távolról csodálja. „Nagyon szép kutya!”
• messziről nem látta meg, de közeledve megpillantja és ahogy 1-2 méterről érzékeli, hogy valójában mekkora, félelem fogja el, egy darabig még  szemmel tartja, amíg távolodik: „Úristen mekkora!”
• nagyon megijed és igyekszik messze elkerülni, esetleg megjegyzéseket tesz: „Annyit eszik, mint egy fél disznó!”

Hál’ Istennek azért ez utóbbi nagyon ritkán fordul elő, nekem az a tapasztalatom, hogy az emberek szeretik a komondort, szívesen jönnek közelebb.  Sokan először tartanak tőle, de ahogy látják, hogy nem harap meg senkit sem, ők is megsimogatják. Nagyon nagy élmény számomra, hogy az a felnőtt vagy gyerek, aki láthatólag eleinte fél, mennyire megváltozik, amikor minden bátorságát összeszedve ráteszi a kezét a kutya szőrére, meglepődik, hogy milyen selymes, finom és elmosolyodik: megindul a kutya – illetve felém is – egy szeretet-áradat. Közben beszélgetünk, ami szintén oldja a felszültséget és észrevétlenül egy híd épül köztünk. Ember és kutyafajta, ember és ember között.

Ezért IS érdemes csinálni.